Képzelj el egy világot, ahol a mozi még újdonságnak számított, a hangosfilm pedig a távoli jövő zenéje volt. Egy kort, ahol a nevetés nem csattant fel a filmszínházakban, mégis a falak rengetegtek a közönség önfeledt kacagásától. Ebben a fekete-fehér univerzumban született meg egy műfaj, amely nem igényelt nyelvtudást, csak nyitott szemet és rekeszizmokat: a burleszk. A tortadobálás, a fenékbe rúgás, a banánhéjon való elcsúszás és a féktelen, zenével aláfestett kergetőzések művészete ez, ami örökre beírta magát a filmtörténetbe. Olyan ikonokat adott a világnak, mint a kackiás bajszú, bánatos szemű Csavargó vagy a rezzenéstelen arcú, vakmerő akrobata. A burleszk nem csupán buta esés-kelés volt; a kisember győzelme a rideg világ felett, a humor lázadása a tekintély ellen.
Az önfeledt nevetés kora: a burleszk születése és aranykora
A burleszk szó az olasz „burla” szóból ered, ami tréfát, gúnyt jelent, és a műfaj gyökerei a színház világába nyúlnak vissza. A 19. században a színpadi burleszk népszerű, alsóbb osztályokat célzó szórakozási forma volt, amely komoly irodalmi műveket, operákat vagy a felsőbb osztályok szokásait parodizálta ki, gyakran pikáns, frivol humorral fűszerezve. Amikor a 20. század elején megszületett a mozgókép, ez a fajta vizuális, túlzásokra épülő komédia tökéletes alapanyagnak bizonyult. A némafilm korában a humor nem építhetett a szójátékokra, a dialógusokra, így a testi komikum, a pantomim és a helyzetkomikum vált a nevetés legfőbb forrásává. A burleszk filmre adaptált változata levetkőzte a színpadi verzió intellektuálisabb, parodisztikus élét, és a helyére a színtiszta helyzetkomikum, a slapstick lépett.
A filmes burleszk atyjának és fellegvárának vitathatatlanul Mack Sennett és az ő Keystone stúdiója számít. Sennett egy valóságos „nevetésgyárat” hozott létre, ahol futószalagon gyártották a rövid, egy- vagy kéttekercses vígjátékokat. Ő tökéletesítette a burleszk alapvető elemeit: a gyorsított felvételeket, a lehetetlen helyzetekből adódó komikumot és a kaotikus, mindent elsöprő üldözési jeleneteket. Leghíresebb „termékei” a Keystone Kops, vagyis a Keystone-i zsaruk voltak. Ez a csapatnyi inkompetens, ügyetlen rendőr minden filmben garantálta a totális káoszt. Bárhová mentek, mindent leromboltak, összeütköztek, elestek, és sosem kapták el a bűnözőt, de a nézők imádták őket, mert a tekintély mulatságos és ártalmatlan paródiáját testesítették meg.
A Keystone-filmek és a korai burleszkek egyetemes vonzerejét a vizualitás adta. A humor nyelve a test volt. A pofon jellegzetes csattanása, az arcba csapódó tejszínhabos torta, a váratlanul megnyíló csapóajtó, a rosszkor érkező feleség vagy a nadrág elvesztése mind olyan gegek voltak, amelyeket a világ bármely pontján megértettek. A műfaj sztárjai nem színészek, hanem akrobaták, pantomimesek és komikus zsenik voltak egy személyben. Képesek voltak a fizikai fájdalmat és a megaláztatást nevetségessé tenni, és ezzel feloldani a nézőben a feszültséget. A burleszk egy egyszerű, de rendkívül hatékony recepten alapult: vegyél egy hétköznapi figurát, helyezd egy abszurd helyzetbe, majd fokozd a káoszt a végletekig. A siker garantált volt.
A műfaj királyai: Chaplin, Keaton és a többiek
Bár Mack Sennett teremtette meg a műfaj kereteit, a burleszk igazi királya, aki művészi rangra emelte az esés-kelést, vitathatatlanul Charlie Chaplin volt. Az ő ikonikus karaktere, a Csavargó (The Tramp) – a szűk zakóval, buggyos nadrággal, hatalmas cipővel, keménykalappal és sétapálcával – a filmtörténet egyik legismertebb figurája lett. Chaplin zsenialitása abban rejlett, hogy a burleszk harsány humorát mély emberi érzelmekkel, pátosszal vegyítette. A Csavargó egy esendő, nevetséges kisember volt, aki a túlélésért küzdött egy rideg világban, de sosem adta fel a reményt és a méltóságát. Képes volt egyetlen pillantással, egy bánatos mosollyal a néző szívébe férkőzni. Filmjei, mint az "Aranyláz" vagy a "Kutyalét", nemcsak nevettettek, de meg is ríkattak, ami a korábbi burleszkekből teljesen hiányzott.
Ha Chaplin volt a király, akkor a trónörökös mindenképpen Buster Keaton, a „Nagy Kőarc” volt. Stílusa szöges ellentétben állt Chaplin érzelmes komédiájával. Keaton védjegye a rezzenéstelen, kifejezéstelen arc volt, amivel a körülötte tomboló legelképesztőbb káoszt fogadta. Komikuma ebből a kontrasztból fakadt: miközben körülötte épületek dőltek össze, vonatok siklottak ki, ő egy szemrebbenés nélkül, hihetetlen akrobatikus ügyességgel oldotta meg a helyzeteket. Keaton vakmerő kaszkadőrmutatványairól volt híres, amelyeket kivétel nélkül maga hajtott végre, gyakran az életét kockáztatva. "A generális" című filmjének vonatos jelenetei vagy az a legendás képsor, amikor egy kétemeletes ház homlokzata dől rá, de ő sértetlen marad, mert pont egy ablak helyén áll, a filmtörténet megismételhetetlen pillanatai.
Chaplin és Keaton mellett a harmadik nagy név Harold Lloyd volt, a szemüveges, optimista átlagember karaktere. Lloyd filmjei a sikerorientált amerikai álmot testesítették meg, hőse egy hétköznapi srác volt, aki a végén mindig elnyerte a lány szívét és a sikert. Híres volt az ún. „thrill comedy”-ről, vagyis a borzongató, feszültséggel teli vígjátékokról. Legismertebb filmjében, a "Felhőkarcoló szerelem"-ben (Safety Last!) egy toronyóra mutatóján lóg egy nagyváros forgalma felett, megteremtve a műfaj egyik legemlékezetesebb képét. Nem szabad elfeledkezni a később, a hangosfilm korszakában igazán befutó Stan és Pan (Stan Laurel és Oliver Hardy) párosáról sem, akiknek humora a két ellentétes karakter – a vékony, butácska és a dundi, pökhendi – tökéletes összhangján alapult, tovább örökítve a burleszk számos elemét.
Több mint esés-kelés: a burleszk társadalmi üzenete
Bár a burleszket gyakran az egyszerű, igénytelen szórakozással azonosítják, valójában sokkal több volt ennél. A mélyben szinte mindig ott rejtőzött a társadalomkritika. A filmek állandó célpontjai a tekintély figurái voltak: a felfuvalkodott, gazdag úr, a korrupt politikus, a lusta gyárigazgató és persze az ügyefogyott rendőr. A burleszk a kisember komédiája volt, aki furfanggal, szerencsével vagy puszta ügyetlenségével győzedelmeskedett az elnyomó, ostoba hatalom felett. Amikor a nézők a Keystone-i zsaruk tehetetlenségén nevettek, valójában a saját frusztrációjukat vezették le a hatalommal szemben. A pite, ami a gazdag úr arcában landolt, egyfajta szimbolikus lázadás volt a társadalmi igazságtalanságok ellen, egy pillanatnyi elégtétel a mindennapok során megalázottaknak.
A műfaj szorosan kötődött a kor nagy társadalmi változásaihoz: az iparosodáshoz, a városiasodáshoz és a modern élet felgyorsult, kaotikus ritmusához. A burleszkek féktelen tempója, az állandó mozgás és rohanás tökéletesen tükrözte a 20. század eleji nagyvárosok nyüzsgő, idegőrlő valóságát. Charlie Chaplin "Modern idők" című filmje a műfaj talán legélesebb társadalomkritikája. A filmben a Csavargó egy futószalag mellett dolgozik, ahol az embertelen, monoton munka szó szerint a gépezet részévé teszi. A film zseniálisan használja a burleszk eszközeit, hogy bemutassa az egyén küzdelmét a modern ipari társadalom elidegenítő hatásaival szemben, és ezzel a műfajt a legmagasabb művészi és társadalmi reflexió szintjére emelte.
A burleszk néma aranykorának végét több tényező együttesen okozta. A legfontosabb a hangosfilm megjelenése volt az 1920-as évek végén. A dialógusok és a verbális humor előtérbe kerülésével a tiszta testi komikum háttérbe szorult. A komikusoknak már nemcsak mozogniuk, hanem beszélniük is kellett, ami sokuk számára nehézséget okozott. Emellett az 1929-es nagy gazdasági világválság után a közönség ízlése is megváltozott. A nehéz időkben már nem a kisember küzdelmén akartak nevetni, hanem csillogó, romantikus, valóságból elmenekülő fantáziavilágra vágytak. A burleszk nyers, földhözragadt humora kiment a divatból, és átadta a helyét a kifinomultabb, szóbeli poénokra épülő vígjátékoknak.
A pite a vásznon túlról: a burleszk öröksége
Bár a burleszk némafilm-korszaka lezárult, a szellemisége és eszköztára halhatatlan. Hatása a mai napig érezhető szinte minden vígjátéki műfajban. A Warner Bros. stúdió klasszikus rajzfilmjei, a "Bolondos dallamok" (Looney Tunes) sorozat Tapsi Hapsival, Dodó kacsával vagy a Prérifarkassal a burleszk animációs továbbélései: a fizikai határokat feszegető gegek, a féktelen üldözések és a karakterek elpusztíthatatlansága mind-mind a Keystone-filmekből eredeztethető. A francia Jacques Tati vagy az angol Rowan Atkinson (Mr. Bean) figurája a némafilmes komikusok, különösen Chaplin és Keaton hagyományait vitte tovább, a humor forrását a karakter és a modern világ ügyetlen összeütközéseiből merítve. A burleszk akrobatikus vonala olyan modern akciósztárokban él tovább, mint Jackie Chan, aki tudatosan épít Buster Keaton vakmerő, saját kezűleg végrehajtott kaszkadőrmutatványaira, ötvözve a harcművészetet a komédiával. A burleszk megtanította a világnak, hogy a nevetés egy univerzális nyelv, a pofon lehet vicces, és a kisember méltósága még a legnagyobb káosz közepette is megőrizhető. Ez az örökség biztosítja, hogy a műfaj soha nem tűnik el, csak újra és újra feltalálja magát a vásznon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése