Negyven éve indult világhódító útjára Grabowski, Safranek, Teufel, Lusta Dick és a négy gengszterpatkány, a Macskafogó azonban mára jóval több lett egy sikeres magyar rajzfilmnél. Ternovszky Béla rendezése 1986-ban került a mozikba, és olyan kulturális jelenséggé vált, amelynek mondatait azok is idézik, akik talán már arra sem emlékeznek, honnan származnak. A film története ráadásul legalább olyan fordulatos, mint Grabowski küldetése: egy jazzdal inspirálta, eredeti terve nem győzte meg a döntéshozókat, külföldi producerek segítségével valósult meg, készítésénél pedig még egy Commodore 64 számítógépnek is jutott szerep. A Macskafogó titka ugyanakkor nem pusztán a nosztalgia: négy évtized elteltével érdemes újranézni, valójában mennyire szokatlan filmet készítettek Nepp Józsefék.
Egy jazzdalból született meg a Macskafogó világa
A Macskafogó eredettörténetének talán legszebb csavarja, hogy nem egy nagyszabású egész estés rajzfilm koncepciójával kezdődött. Nepp József figyelmét a The Manhattan Transfer előadásában ismertté vált Four Brothers ragadta meg, és egy animációs zenei jelenet gondolata kezdte foglalkoztatni. A címben szereplő négy testvérből az alkotói fantáziában négy gengszter lett, majd felmerült a kérdés: miért kellene egyáltalán embereknek lenniük? Így született meg a négy patkány figurája, és egy zenei ötletből fokozatosan kibomlott egy teljes macska-egér univerzum. Ez azért is különleges, mert megmagyarázza, miért nem egyszerű kísérőelem a zene a filmben. A Macskafogó gondolkodásmódja már a kezdetektől zenei, ritmikus és filmszerű volt.
A Négy gengszter ezért nem egyszerű betétdal, hanem tulajdonképpen a film egyik genetikai kódja. A Four Brothers eredetileg Jimmy Giuffre jazzkompozíciója volt, amelynek későbbi vokális változata, majd a Manhattan Transfer feldolgozása jutott el Nepp Józsefhez. Deák Tamás a Macskafogó zenéjében ezt az inspirációt egy jóval nagyobb zenei univerzumba építette. Jazz, nagyzenekari filmzene, pop, bossa nova és különböző zsánerfilmes hangulatok keverednek egymással. Lusta Dick zenéje, a Négy gengszter és a „Miu-mi újság?” éppen ezért önálló életre kelhetett a filmen kívül is. A zene nem egyszerűen illusztrálja a jeleneteket: ugyanúgy parodizálja és újraértelmezi a mozis műfajokat, ahogyan maga a történet.
Az ötletből azonban majdnem nem lett film. A Macskafogó terve kezdetben nem kapta meg az akkori állami filmirányítás szükséges anyagi és elvi támogatását, amiben szerepet játszhatott a produkció feltűnően nyugati, amerikai zsánerfilmeket idéző karaktere is. A fordulatot külföldi partnerek bevonása jelentette: a magyar származású kanadai Joseph Sefel és a müncheni Infafilm vezetője, Manfred Korytowski is bekapcsolódott a produkcióba. Így magyar–kanadai–nyugatnémet együttműködésben készülhetett el az a film, amely később a magyar animáció egyik legismertebb darabjává vált. Utólag különösen ironikus, hogy éppen a nemzetközi filmes nyelv miatt nehezebben induló produkció egyik legnagyobb erőssége lett az, hogy a magyar humor mellett külföldön is könnyen értelmezhető filmes kódokat használt.
Grabowski valójában egérbőrbe bújtatott James Bond
A Macskafogót gyerekként könnyű egyszerű kalandfilmként nézni, felnőttként azonban feltűnik, milyen sűrű filmes idézetháló rejtőzik mögötte. Grabowski lényegében egy egérbőrbe bújtatott 007-es: visszavonult szuperügynök, akit egy különleges küldetés miatt ismét szolgálatba állítanak. A Nemzeti Filmintézet is James Bond-paródiaként jellemzi a történetet, de a film ennél sokkal szélesebb merítéssel dolgozik. Sci-fi, kémfilm, gengsztermozi, háborús film, katasztrófafilm, egzotikus kalandfilm és vámpírtörténet elemei kerülnek ugyanabba a világba. Még a Csillagok háborúja hatása is felismerhető. A Macskafogó tulajdonképpen azt csinálta 1986-ban, amit évtizedekkel később számos hollywoodi családi animáció: egyszerre kínált kalandot a gyerekeknek és filmes kikacsintásokat a felnőtteknek.
A macskák világa közben a gengszterfilmek logikáját követi. Giovanni Gatto neve már önmagában játék, hiszen a „gatto” olaszul macskát jelent, miközben a szervezett bűnözés ábrázolása az olasz–amerikai maffiafilmek, köztük A Keresztapa világát idézi. Teufel, Safranek és a macskaszindikátus ezért nem egyszerűen rajzfilmes gonoszok: vállalati hierarchiára emlékeztető bűnszervezetben működnek, ahol a hatalom lefelé továbbítja a nyomást. Safranek figurája különösen érdekes ebből a szempontból. Egyszerre végrehajtó és áldozat, aki mindig a nála erősebb főnök elvárásait próbálja teljesíteni. Emiatt a film munkahelyi szatíraként is olvasható, és talán ezért működnek felnőttként egészen másképpen azok a jelenetek, amelyeken gyerekként egyszerűen csak nevettünk.
A film politikai rétege sem direkt üzenetekben jelenik meg, hanem a világ felépítésében. Nemzetközi szervezetek, titkosszolgálatok, fegyverkezés, egymással szemben álló hatalmi blokkok, technológiai verseny és egy mindent eldöntő szuperfegyver határozza meg a történetet. Mindez 1986-ban, a hidegháború utolsó szakaszában különösen ismerős keretet jelentett. A Macskafogó azonban nem válik politikai pamfletté, mert a geopolitikai logikát állatokkal és abszurd humorral távolítja el a valóságtól. Ettől válik időtállóvá: az egerek és macskák konfliktusa egyszerre értelmezhető meseszerű háborúként, kémfilmparódiaként és a hatalmi rendszerek karikatúrájaként. A gyerek a hajszát látja, a felnőtt pedig azt is észreveheti, milyen ismerős intézmények és viselkedésminták működtetik ezt az állatokkal benépesített világot.
Commodore 64, legendás színészek és 4,5 millió néző
A Macskafogó technikai háttere is tartogat meglepetést. A figurák vezető tervezője eredetileg Maros Zoltán volt, majd távozása után Ternovszky Béla vette át a feladatot, Gémes József pedig vezető tervezőként kapcsolódott be a munkába. Gémes az összetettebb kameramozgások előkészítéséhez egy Commodore 64 számítógépet is használt. Saját programmal modellezett bizonyos mozgássorokat, például a macskák tengeralattjárójának felbukkanását és fordulatát. Mai szemmel, amikor egész animációs világokat számítógépek számolnak ki, ez apróságnak tűnhet, 1986-ban azonban kifejezetten izgalmas kísérlet volt. A Macskafogó tehát miközben klasszikus rajzfilmes eszközökkel készült, már megmutatta a digitális tervezés felé vezető átmenet egyik korai magyar példáját is.
A technika mellett legalább ilyen fontos volt a hang. A magyar változat szereposztása ma szinte felfoghatatlanul erős névsor: Sinkó László, Benedek Miklós, Haumann Péter, Körmendi János, Kállai Ferenc, Mikó István, Mécs Károly, Kern András, Szombathy Gyula, Béres Ilona és Pálos Zsuzsa is hallható a filmben. Nem pusztán felismerhető hangokat adtak a figuráknak, hanem karaktereket építettek. Safranek Haumann Péter nélkül, Grabowski Sinkó László nélkül vagy Teufel Benedek Miklós nélkül ma már szinte elképzelhetetlen. A Macskafogó így arra is kiváló példa, milyen sokat jelenthet az animációban a színészi játék: a néző rajzolt állatokat lát, mégis pontos emberi személyiségeket, státuszkülönbségeket, félelmeket és hatalmi viszonyokat érzékel.
A közönség mindezt rendkívüli lelkesedéssel fogadta. Már a bemutatást követő első negyedévben több mint 650 ezren látták a filmet a magyar mozikban, hosszabb távon pedig mintegy 4,5 milliós hazai nézőszámot ért el. Ez még a nyolcvanas évek jóval erősebb mozilátogatási szokásait figyelembe véve is különleges teljesítmény egy magyar animációtól. Annál érdekesebb, hogy a kritikai fogadtatás nem volt ugyanilyen egyértelmű: akadtak bírálók, akik éppen a műfaji keverést, a nyugati tömegfilmes minták használatát fogadták fenntartásokkal. Az idő végül különös módon a közönséget igazolta. Ami egyesek szemében túlzottan populárisnak tűnhetett, abból lett a film időtállóságának egyik legfontosabb forrása.
Cat Citytől a szállóigékig – így lett kultuszfilm a Macskafogóból
A Macskafogó története nem állt meg Magyarország határainál. Angolul Cat City címen került forgalomba, 1987-ben pedig az Egyesült Államokba is eljutott; Los Angelesben animációs filmes rendezvényen is bemutatták, majd Észak-Amerikában videón is forgalmazták. A Szovjetunióban ugyancsak jelentős közönséget szerzett. Magyarország a filmet az Oscar-versenybe is benevezte a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, ami animációs alkotásként önmagában szokatlan vállalkozás volt. Fontos különbség azonban, hogy a Macskafogó nem kapott Oscar-jelölést: magyar nevezettként indult, de nem került be az öt nominált közé. Nemzetközi pályája mégis megmutatta, hogy a történet humora és műfaji játéka nem kizárólag magyar kulturális környezetben volt érthető.
A Macskafogó talán legnagyobb teljesítménye mégsem a nézőszám, hanem az, hogy nyelve kiszabadult a filmből. Safranek, Teufel, Grabowski, Lusta Dick és a gengszterpatkányok nevei kulturális hivatkozási pontokká váltak, párbeszédeinek fordulatai pedig szállóigeként kezdtek működni. Ez ritka státusz: egy film akkor kerül igazán mélyre a közös kulturális emlékezetben, amikor már nem kell megnevezni ahhoz, hogy idézzük. A Macskafogó humora ebben kulcsszerepet játszik. Nepp József szövegei nem pusztán poénokra épülnek, hanem karakterre, ritmusra, helyzetre és nyelvi pontosságra. Emiatt ugyanaz a mondat gyerekként viccesnek, felnőttként pedig munkahelyi, társadalmi vagy filmes utalásnak tűnhet. Kevés magyar animáció tudott ennyire tartós saját nyelvet létrehozni.
A kultusz tárgyi és színpadi formában is tovább élt. A filmből képregény és társasjáték készült, története színházi adaptációkat ihletett, 2018-ban pedig digitálisan felújítva tért vissza a mozivászonra. 2007-ben elkészült a folytatás, a Macskafogó 2. – A sátán macskája is, ám az első rész kulturális súlyát nem tudta megismételni. Ez önmagában érdekes jelenség: az eredeti film sikerét láthatóan nem lehetett egyszerűen a szereplők és a világ újrahasználatával reprodukálni. Az 1986-os Macskafogó ugyanis egy adott alkotói csapat, korszak, filmes műveltség, zenei közeg és társadalmi tapasztalat különleges találkozásából született. Éppen ezért a negyvenedik évforduló nem csupán egy régi rajzfilm születésnapja, hanem egy ritka magyar popkulturális teljesítmény ünnepe.
Talán ez magyarázza legjobban, miért lehet a Macskafogót negyven év után is újranézni anélkül, hogy kizárólag a nosztalgia tartaná életben. Gyerekként Grabowski küldetése, a macskák, a patkányok, a denevérek és a hatalmas gépkutya ragadja meg a figyelmet. Felnőttként már feltűnik a James Bond-paródia, a gengszterfilmek kiforgatása, a hidegháborús háttér, a munkahelyi hierarchia karikatúrája, a jazz és a filmes idézetek sokasága. A Macskafogó ezért tulajdonképpen együtt öregszik a közönségével: ugyanazok a rajzok maradnak a vásznon, miközben a néző egyre több jelentést fedez fel mögöttük. Negyven év után talán éppen ez a legnagyobb trükkje: nem ugyanazt a filmet látjuk benne, mint amikor először találkoztunk Grabowskival.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése